Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Falklandi pamparóka

A falklandi pamparóka kétszer akkora volt, mint az európai róka, és olyan megtermett, mint egy angol szelindek. 1689-90-ben fedezte fel Strong kapitány, aki egy állatot a Welfare fedélzetére vitt. A rókát néhány hónapig a raktárhelyiségben kutyaként tartotta. Később hajója a francia flottával harcba keveredett, a megrémült állat ezalatt megszökött. Az állat hírneve gyorsan átjutott az Atlanti-óceánon. Különféle hajókról jövő hajótöröttek és a Bougainville legénysége arról számolt be, hogy agresszív négylábúak hordái támadták meg őket. Valójában rendkívül szelíd állat volt.
Lord Byron 1764-ben feljegyezte, hogy azért, hogy a legénység megszabaduljon a pamparókától, felgyújtották a pampa füvét, "így megfutamították az állatot az ország ezen részéről. Míg lángokban állott a terület, azalatt a három nap alatt csak egyet lehetett látni."
A szőrme kereskedelem is felfedezte a pamparókát, szőrmék százait árulták még 1840-ben is. Egy élő példány eljutott 1868-ban Londonba is. Állatkertbe tették, ahol néhány évig élt.

Charles Darwin, a híres természettudós, a Beagle fedélzetén történő utazása alkalmával írt ezen róka létezéséről, valamint három példányt be is gyűjtöttek az út során. Az evolúció atyja foglalkozott az állat származásával, de közeli rokont nem talált. Ugyanakkor megemlítette: "Úgy gondolom, hogy mivel most a szigeteket gyarmatosítják, mielőtt az a papír elbomlana, melyre ezt az állatot rajzolták, azon fajok közé fogják sorolni, mely eltűnt a Földről."

Az utolsó falklandi róka 1876-ban tűnt el, 17 évvel Darwin "A fajok eredete" című híres művének megjelenése után. Igaza lett.

 

Macrotis leucura

Ezek az ormányos erszényesek vagy bandikutok Ausztráliában éltek. Utolsó példányukat 1931-ben látták. Valószínűleg kipusztult.

 

Fekete emu

Az ausztrál emu két szigeti fajt foglal magába, melyek 1850 előtt haltak ki. Ezek egyike a King-szigeti fekete emu, melyet a Baudin expedíció fedezett fel 1804-ben. Ma a Párizsi Természettudományi Múzeumban őrzött egyetlen kitömött példányáról és egy összerakott csontvázáról ismert. A faj utolsó ismert példánya 1842-ben pusztult el 22 évesen egy párizsi növénykertben, a Jardin des Plantes-ban. Párizsba a Baudin expedíció révén került. Néhány évig Josephin császárnő kertjében élt, majd ezután a Jardin des Plantes-ba vitték.

Grey-törpekenguru
Macropus greyi (Waterhouse, 1845)

A Grey-törpekengurut híres dél-ausztrál felfedezőjéről nevezték el. Egy kis méretű törpekenguru volt, melynek hossza kisebb volt, mint 0,9 m. A tengerhez vagy a dél-ausztráliai sós tavakhoz közeli kiirtott erdők területén élt.
Gould azt írta róla, hogy soha nem látott gyorsabb állatot. Úgy tűnt, hogy nem törődik azzal, ha egy kutya közel jött hozzá, de amikor az nekilendült, a törpekenguru elugrott, mint egy antilop: először egy rövidet ugrott, majd egy nagyot, faképnél hagyva az állatot.
Prémjük iránt nagy volt a kereslet, igen jó áron lehetett értékesíteni. Oly annyira, hogy 1924-ben már csak hat példányt számoltak össze a szabadban. Az utolsó ismert vad példányt befogták, mikor egy kenguruvadászatra kiképzett kutya megsebesítette. Még két évet élt. Az utolsó ismert példány Adelaide állatkertjében élt, 1940 körül pusztult el.


Óriásalka
Pinguinus impennis (Linnaeus, 1758)

Az alkafélék családjának legtermetesebb tagja, az óriásalka hatalmas kolóniákban élt egykor az Atlanti-óceán északi, sziklás partvidékén (Észak-Amerikában, Grönlandon, Skóciában és Skandináviában), sőt még Franciaország és Spanyolország partjain is. Az utolsó alkapárt 1884. június 3-án ölték meg, tetemüket múzeumnak adták el. Igen nagy, méternél magasabb halászmadár volt, amely sok szempontból a pingvinekre emlékeztetett. Az óriásalka sem tudott repülni, kicsiny szárnyai inkább uszonyszerűek voltak. A hasonlóság azonban csak az azonos életmód hatására jött létre, az alka nem rokona a pingvinnek.

A hatalmas madarak már évezredekkel ezelőtt is könnyű zsákmányt jelentettek az embernek. Bottal agyonütötték a félelmet nem ismerő madarat, tojásait felszedték. Az északi tengerpartokon vastag rétegben felgyülemlett konyhahulladék jelentős részét óriás alkacsontok alkották. Az 1700-as évek elején az óriásalka húsát hajórakomány-számra szállították a kikötőkbe, ez számított a legolcsóbb ételnek. Állományának hanyatlása a 18. században kezdődött. A nagy madarak száma rohamosan csökkent, irtásukkal azonban nem hagytak fel. Már csak néhány kisebb szigeten éltek kolóniáik. Ezeket újabb veszély fenyegette: a múzeumok szép pénzt fizettek a ritka madarakért. A sorsüldözött madarakat természeti csapás is érte. Egyik utolsó menedékük, a Geirfuglasker nevű sziget (az izlandiak "geirfugi"-nak nevezték az óriásalkát) 1830-ban vulkáni katasztrófa következtében elmerült a tengerben. Az óriásalkából körülbelül 90 kitömött példány, néhány tojás és számos töredék maradt fenn.

Dodo
Raphus cucullatus (Linnaeus, 1758)

A dodót sokan a kipusztult állatok jelképének tekintik. Három, talán négy faja élt Mauritius, Réunion és Rodriguez szigetén. Körülbelül 75 cm hosszú, röpképtelen, szürke, fehér vagy sárga színű madár volt.
Mivel könnyű volt megfogni, egyik fontos élelemforrásává vált az erre járó hajósoknak, igaz a korabeli híradások szerint húsa szinte ehetetlen volt.
A kíváncsiság arra ösztökélte a hajósokat és a természettudósokat, hogy a dodót hazavigyék, és kertek és madárházak érdekességeivé tegyék őket. A madarakat Hollandiába, Angliába, Genovába, Japánba és Franciaországba vitték, de a hajón a szállítási körülmények nem voltak kedvezőek. Sok madár visszautasította a táplálékot, a vizet és elpusztult. Ezek közül a példányok közül mára csak egy fej és egy láb maradt az Ashmolean Múzeumban (Oxford), egy láb a British Múzeumban, egy fej a Koppenhágai Múzeumban, valamint különféle csontok.
Amióta a dodó kihalt, sok csontot, több beszámolót és néhány rajzot gyűjtöttek össze a madárról. A kihalásukat csak 1801-ben rögzítették, mikor a párizsi Természettudományi Múzeum a preparátoroknak gipszből és viaszból történő modellek elkészítését adta ki feladatnak. Az élő madárról szóló utolsó híradás Berkley erőd első tisztjétől, Benjamin Harry-től származik, aki állította, hogy a dodó 1681-ben még élt Mauritius-on.